10 perc

March 30th, 2010 by Obsidian

- Menjetek már arrébb, nem férek el!

- És szerinted mi elférünk? Túl kicsi a hely.

- Na, ne veszekedjetek már, mindenkit zavar. Hiszen eléggé be vagyunk zárva.

Ezekre a mondatokra ébredtem fel. Nem tudom, mi volt ezelőtt. Nem emlékszem semmire. Csak erre a fekete sötétségre, és arra, hogy sokan be vagyunk szorítva egy nagyon kicsi helyre, és mindenki zajong…

Aztán hirtelen világos lett. És kevesebben lettünk. A zaj azonban nem csitult, hanem a hangok egyre erősödtek, de most már nem nyoma veszekedésnek…Hanem izgatottság volt felfedezhető. Újabb sötétség következett, de kevesebb ideig tartott, mint az eddigi. Megint egy pillanatnyi világosság, és újabb sötétség.

Egyre zajosabb lett. A mellettem levők mondatait tudtam kivenni csak:

- Hamarosan rajtunk lesz a sor!

- Én úgy izgulok, szerinted ez normális dolog?

- Miért ne lenne az? Hiszen mindenki az, mert végre ellátjuk a feladatunkat!

Nem értettem, milyen feladatról beszélhetnek. De egyelőre nem is volt időm gondolkozni. Több dolog miatt is.

Először is teljesen váratlanul megint megjelent a fény, azonban most valamiféle mozgást is éreztem.

Rájöttem a forrására - egyre kevesebben vagyunk, ráadásul amikor jött a fény, akkor középen erősebb mozgás támadt, amit nem mi okoztunk.

Mostmár volt időm gondolkozni a feladatunkon. De nem jutott eszembe semmi.

Már hozzászoktam a zajhoz, illetve ahhoz, hogy a fény és a sötétség viszonylag gyorsan váltakozik. Vajon mi lesz velünk? Velem?

Közeledtem… A feladatunk felé… Bár nem tudtam, mi az, de éreztem.

Újabb fényes időszak jött, és ekkor valami furcsa dolog jött oda, ahol én is voltam. Mindenki ösztönösen tudta, mit kell csinálnia. Kapaszkodtunk egymásba, és vártuk mi lesz. Először körbementünk azon a kis helyen.

Azután hirtelen emelkedni kezdtünk.

És kijutottunk a bezártságból. Szabadok voltunk, és már tudtam, mi a feladatom, mert egyszerre beugrott.

Egy ismeretlen helyről származó széllökés segítségével elváltunk egymástól. Így külön-külön teljesíthettük feladatunkat.

A napfény ránkvilágított, és mi szivárványszínben úsztunk tova az ég felé.

De mint minden hozzám hasonlónak, nekem is meg voltak számlálva perceim. Tudtam, hogy ezért az egy pillanatért volt az életem, és hogy hamarosan vége lesz.

Semmivé foszlok, semmi sem marad belőlem. Csak az a pillanat marad meg, mikor a nap fényétől a szivárvány színeiben úsztam.

Elérkezett az idő. Már nem tudtam tovább egyben tartani magam. Teljesítettem a kötelességemet, és örömöt okoztam mindenkinek, aki látott. Megnyugodtak látványomban, és élvezték színeimet.

Hisz végül is, ez egy buborék egyetlen kívánsága ….

Posted in Opsidian Fantasy | Comments (0)